2016. április 12., kedd

5.monológ



A dobogón

Hallom, ahogy felcsendül a magyar himnusz. Sikerült. Megcsináltam. Az edzőmre nézek és látom a szemében a büszkeséget. El sem hiszem, hogy sikerült. Pedig az edzésen sosem ment ilyen jól. Az a sok munka, a kemény edzés végre meghozta gyümölcsét. Győztem. Az a rengeteg idő, amit a felkészülésbe öltem, az a rengeteg idő, amit a családomtól távol kellett töltenem… De megérte. Tekintetemmel végigpásztázom a tömeget őket keresve. Ahogy az emberek arcát jobban megfigyelem, azt veszem észre, hogy szinte ugyanaz az érzelem tükröződik a tekintetükben, mint az edzőmében. Ők is velem ünnepelnek. Végül rátalálok arra az arcra, amit eddig kerestem. Édesapám láttán elfog az elégedettség. Arcára kiül a büszkeség. Eszembe jutnak azok a nyári napok, amikor úszni tanított. Már az első lecke után tudtam, hogy ez az, amivel büszkévé tehetem. Ő mindig hitt bennem. A himnusz már a végéhez közeledik. Az utolsó hangot elnyomja a tömeg ujjongása. Az ujjongás, ami nekem szólt. Az ujjongás, ami értem van. Az ujjongás, ami lángra lobbantja a lelkem. Az ujjongás, ami minden más hangot elnyom. Ez az én pillanatom! Az én diadalom! Én sem bírok némán állni. „Győztem!”

Készítette:
Albert Szabina 10/b
Balassa Tünde 10/a
Békefi Viktória 10/b
Fekete Réka 10/b

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése